Plusz óra

Hát ma nehéz volt. Nagyon fáradt voltam. Haza akartam jönni a cicáimhoz, és befeküdni az ágyba, és csak aludni. Most nem éreztem azt az elfogadást, mint korábban, sőt inkább az ellenkezőjét. Rossz érzés volt, hogy a szavaim mögött olyan szándékokat véltek felfedezni, amik nem is voltak bennem, és egyszerűen, nem hitték el, amit mondok. Azt gondolták, hogy ezért, meg azért mondom, közben semmi mást nem akartam azzal mondani, hogy fáradt vagyok, mint azt, hogy tényleg fáradt vagyok. 

Aztán meg kiderült, hogy holnapra elő kell készíteni egy csomó mindent, de a 6 órámba nem fért bele, ezért felajánlottam, hogy maradok még egy órát. A hátam közepére nem kívántam, de mégis ezt éreztem helyesnek, és úgy gondoltam, hogy ha meg akarom tartani ezt a munkahelyet, akkor mindent meg kell tennem érte. Úgyhogy maradtam még 1 órát.

Olyan furcsa élményem volt. Valahogy azt éreztem, hogy azért nem tudom rendesen kifejezni azt, ami bennem zajlik, mert olyan, mintha a szavak elválnának az érzelmektől bennem, mintha a szavak és az érzelmek különválnának és nem találkoznának, és azért nem tudom megnevezni az adott érzelmet, mert olyan, mintha nem ismerném az őt illető szót. Egy kicsit ijesztő ez az élmény.

Ma meg a munkában teljesen elnémultam belül, mert azt éltem meg, hogy felesleges bármit mondanom, nem jut el a másikhoz, amit mondani akarok, nem érti, vagy félreérti, de semmiképp sem azt érti a mondanivalómból, amit mondani akartam. Elég elszomorító volt és megalázó, és utána csönd lett bennem. Úgyhogy, ha legközelebb megkérdezik, hogy hogy vagyok, csak annyit fogok mondani, hogy jól, köszönöm. Nem tépem a szám feleslegesen. Tudom, hogy vannak olyan nyitott szívű emberkék, akik látnak engem, olyannak, amilyen valójában vagyok, és velük érzek kapcsolódást, empátiát és megértést, és nekem ez elég. Ők vannak nekem, és ezért hálás vagyok.