A garniszálló portása
Egyetemi tanulmányaim felénél jártam, s mint annyi más hallgató, egyszeriben én is elgondolkodtam rajta, miért is döntöttem úgy, hogy továbbtanulok. A terapeutámnak is megemlítettem ezt. Rájöttem, hogy én magam kényszerítem-erőltetem magam, hogy folytassam a tanulást.
- Hát ez itt a baj - mondta a doki. - Mindaddig, amíg azt hiszed, hogy "muszáj" tanulnod, hogy "muszáj" megszerezned a diplomát, lehetetlenség, hogy élvezettel csináld. S mindaddig, amíg legalább egy kicsi örömet nem találsz benne, személyiséged bizonyos részei bizony rendesen ki fognak tolni veled.
Jorge az unalomig ismételte, hogy én nem hiszek az erőfeszítésben. Én mégis azt hiszem, ezúttal tévedett. Legalább van egy kivétel, amely erősíti a szabályt.
- De Jorge, én nem hagyhatom abba a tanulást - mondtam neki. - Nem hiszem, hogy abban a világban, amelyben majd élnem kell, viheti az ember valamire, ha nincs diplomája. Az egyetemi végzettség garanciát jelent.
- Lehetséges - mondta a doki. - Tudod, mi a Talmud?
- Igen.
- Van a Talmudban egy történet, egy hétköznapi emberről szól. A garniszálló portása volt az illető.
Nem volt abban a faluban lenézettebb, rosszabbul fizetett mesterség, mint a garniszálló portásáé... De mi mást tehetett volna az ember?
Tény és való, írni-olvasni nem tanult meg, semmi más tevékenységhez, szakmához nem értett. Igazából azért volt ez a munkahelye, mert ő előtte már az apja is ennek a garniszállónak volt a portása, előtte pedig az apjának az apja is.
A garniszálló is, a portásság is apáról fiúra szállt, hosszú évtizedeken keresztül.
Egy napon aztán meghalt az öreg tulajdonos, és egy nyughatatlan, vállalkozó szellemű, ötletes fiatalember vette át a garniszállót. A fiatalember elhatározta, hogy korszerűsíti az üzletet.
Átalakíttatta a szobákat, aztán magához rendelte a személyzetet, hogy ellássa őket utasításokkal.
A portásnak azt mondta: "Maga mától fogva nem csak a kapuban áll, hanem hetente jelentést fog készíteni nekem. Följegyzi benne, hogy naponta hány pár látogat hozzánk. Minden ötödiktől megkérdezi, milyennek találják a kiszolgálást, és mi mindenen szeretnének javítani a házban. És hetente egyszer bemutatja nekem ezt a jelentést, melyet elláthat minden olyan megjegyzéssel, amit jónak talál."
A férfi megremegett. Sohasem esett nehezére a munka, csak hát...
- Örömmel teljesíteném a kívánságát, uram - motyogta -, csakhogy én... nem tudok írni-olvasni.
- Ó! Mennyire sajnálom! Maga is megértheti, én nem fizethetek külön azért még egy embert, hogy ezt munkát nekem elvégezze, meg arra sem várhatok, hogy majd maga megtanul írni-olvasni, úgyhogy...
- De uram, nem bocsáthat el. Egész életemben itt dolgoztam, ahogy az apám meg a nagyapám is...
Nem hagyta, hogy végig mondja.
- Nézze, én megértem, de nem tehetek magáért semmit. Magától értetődően kártalanítjuk, vagyis adunk annyi pénzt, amiből meg tud élni, amíg másik munkahelyet talál. Úgyhogy sajnálom. Járjon szerencsével.
Ezzel sarkon fordult, és elment.
Az ember úgy érezte, most összedől a világ. Álmában sem gondollta volna, hogy ilyen helyzetbe kerülhet. Hazament, és életében először munka nélkül maradt. Nem volt mit tenni.
Eszébe jutott, hogy amikor a garniszállóban néhanapján tönkrement az ágy, vagy eltörött a szekrény lába, ő mindig kieszelte, hogy egy kalapács és néhány szeg segítségével hogyan lehetne egyszerűen megjavítani. Arra gondolt, a javítás jó elfoglaltság lenne neki átmenetileg, amíg valami rendes munkát talál.
Elkezdett keresgélni a házban szerszámok után amelyekre szüksége lehet, ám csak pár rozsdás szeget meg egy kicsorbult harapófogót talált. Úgyhogy arra gondolt, a kapott pénz egy részéből vesz majd magának egy teljes szerszámkészletet.
A sarkon megtudta, hogy a faluban egyáltalán nincs vasbolt, ezért kétnapi járóföldet meg kell tennie öszvérháton, mire eljut a legközelebbi faluba, ahol bevásárolhat. "Mit számít," - gondolta. Ezzel útnak indult.
Hazafelé jövet már megvolt a csinos küllemű, teljes szerszámosládája. Még a csizmáját sem húzta le, mikor kopogtattak az ajtaján: a szomszédja volt.
- Azért jöttem, hogy megkérdezzem, tudna-e nekem kölcsönadni egy kalapácsot.
- Nézze, igen, de épp most vettem, szükségem lesz rá, hogy dolgozhassak... Most, hogy munka nélkül maradtam...
- Jól van, de holnap kora reggel visszahoznám.
- Akkor csak vigye.
Másnap reggel, ígéretéhez híven, a szomszéd kopogtatott.
- Nézze, szükségem volna még a kalapácsra. Nem adná el nekem?
- Nem, kell nekem a munkához, különben is, a vasbolt öszvérháton is kétnapi járás innen.
- Egyezzünk meg - mondta a szomszéd. - Én megfizetem a kétnapos oda-vissza utat meg a kalapács árát. Úgysincs munkája, nem mindegy magának?
Való igaz, és így négy napra legalább lesz munkája...
Elfogadta az ajánlatot.
Amikor visszatért, egy másik szomszéd várta a háza ajtajában.
- Adj' Isten szomszéd. Maga adta el a barátunknak azt a kalapácsot?
- Igen...
- Nekem is szükségem volna pár szerszámra. Hajlandó vagyok megfizetni a négynapos utat, és minden darabért adok némi jutalékot. Tudja jól: nincs mindenkinek négy napja rá, hogy bevásároljon.
A volt portás kinyitotta a szerszámos ládáját, és a szomszéd kivett belőle egy csípőfogót, egy csavarhúzót, egy kalapácsot meg egy vésőt. Kifizette neki, aztán elment.
... "Nincs mindenkinek négy napja rá, hogy bevásároljon" - idézte föl magában, amit a szomszédja mondott.
Már pedig, ha ez így van, akkor sok embernek szüksége lehet rá, hogy elmenjen szerszámot vásárolni.
A következő útján elhatározta, hogy a kártalanításként kapott pénzből kockára tesz egy kisebb összeget, és több szerszámot hoz, mint amennyit eladott. Ezzel talán időt is spórolhat.
Híre ment a környéken, úgyhogy sok falubeli nem járt ezután bevásárolni.
Az immár szerszámárussá előlépett portás hetente egyszer elment, és megvásárolta, amire a vevőknek szüksége volt. Hamar rájött, hogyha találna alkalmas helyet, ahol a szerszámokat tárolni tudná, még több utat takaríthatna meg, és még több pénzt kereshetne. Úgyhogy bérbe vett egy helyiséget.
Utána megszélesítette a raktár bejáratát, és pár hétre rá egy kirakatot is tett hozzá, úgyhogy a helyiségből a falu első szerszámárudája lett.
Mindenki elégedett volt, és vásároltak is az üzletében. Már nem kellett utaznia, mert a szomszéd falu vasboltja elküldte a megrendelést: nagyon jó kuncsaft volt.
Idővel aztán a legtávolabbi kis falvakból is inkább az ő vasboltjába jártak vásárolni, mert így két nap utat megtakaríthattak.
Egy szép napon eszébe jutott, hogy a barátja, az esztergályos, gyárthatna neki kalapácsfejeket. Azután pedig... Miért is ne? Harapófogót, csípőfogót és vésőt is. És utána jött a szeg, a csavar...
Hogy ne nyújtsam túl hosszúra az elbeszélést, csak annyit mondok, hogy emberünkből tíz év alatt milliomos szerszámgyáros lett, mert tisztességesen dolgozott. Ő lett a vidék leggazdagabb vállalkozója.
Olyan gazdag, hogy egy szép napon, az iskolai évnyitó alkalmával elhatározta, hogy építtet a falunak egy iskolát. Hogy majd az írás-olvasás mellett a kor fontosabb szakmáit és mesterségeit is kitanulhassák ott a gyerekek.
A kormánybiztos meg a polgármester hatalmas ünnepséget rendezett az iskolaavatóra, és díszvacsorát adtak az alapító tiszteletére.
Utóbb a polgármester átadta neki a város kulcsát, a kormánymegbízott pedig megölelte, és azt mondta neki: "Nagy büszkeséggel és hálával töltene el bennünket, hogyha az új iskola évkönyvének első lapját maga írná alá először."
- Részemről volna megtiszteltetés - felelte az ember. - Azt hiszem, semmit nem szeretnék jobban, minthogy aláírhassam, de nem tudok írni-olvasni. Analfabéta vagyok.
- Maga? - csodálkozott hitetlenkedve a kormánymegbízott. - Maga nem tud írni-olvasni? Maga úgy épített föl itt egy ipari birodalmat. hogy írni-olvasni sem tud? Meg vagyok döbbenve. Most már csak azon tűnődöm, mi mindent tett volna, ha írni-olvasni is tudna.
- Erre én tudom a választ - felelte higgadtan az
ember. - Ha írni-olvasni tudnék... akkor a garniszálló portása lennék!