A bumeráng - tégla

Aznap nagyon dühös voltam. Rosszkedvem volt, minden zavart. A rendelőben csak panaszkodtam, viselkedésem nem igazán volt produktív. Mindent utáltam, amit csináltam, mindent, amim van. És leginkább magammal voltam haragban. Akárcsak abban a Papini-elbeszélésben, amelyet Jorge olvasott fel nekem, aznap én is azt éreztem, hogy "nem tudom elviselni magamat".

- Én egy hülye vagyok - mondtam neki (vagy csak úgy saját magamnak). - Egy nagy hülye... Azt hiszem, utálom magamat.

- Akkor ennek a rendelőnek a fele népessége utál téged. A másik fele pedig elmesél egy történetet.

Volt egyszer egy ember, aki egy téglával a kezében járta a világot. Elhatározta, hogy valahányszor feldühíti valaki, jól megdobja a téglával. A módszer ugyan kissé vad, de hatékonynak tűnik, nem?

Történt egyszer, hogy találkozott egy nagyon fölényes barátjával, aki elég pökhendien beszélt vele. Elhatározásához híven emberünk fogta a téglát, és hozzávágta.

Nem emlékszem, eltalálta-e vagy sem. Ámde ezek után nagyon macerásnak tartotta, hogy mindig menni kell, hogy fölvegye a téglát. Elhatározta, hogy tökéletesíteni fog a "Téglás Önvédelmi Szisztémán", ahogy ő nevezte. Méteres hosszúságú kötélre erősítette a téglát, és úgy ment ki az utcára. Ennek köszönhetően a tégla nem megy túl távol tőle, gondolta, ám rájött, hogy az új módszerrel is hamar meggyűlik a baja: egyrészt az ellenszenve tárgyát képező személynek egy méternyire kell állnia tőle, másrészt, ha eldobja a téglát, vennie kell a fáradtságot, hogy elkapja a kötelet, különben a kötél sokszor összegabalyodik, csomó lesz rajta, és megint csak fáradtsággal jár, hogy kibogozza.

Akkor emberünk kieszelte a "Tégla III. Szisztémát". A főszereplő még mindig a tégla maradt, ám kötél helyett ezúttal rugó került a rendszerbe. Most aztán többször is el lehet dobni a téglát, mert majd magától visszajön, gondolta.

Ahogy kilépett az utcára, és elszenvedte az első sérelmét, eldobta a téglát. Ám elvétette, és a célját sem érte el, mert ahogy működésbe lépett a rugó, a tégla visszajött, és pontosan fejen találta őt.

Megint tett egy kísérletet, és újból eltalálta a tégla, mert rosszul mérte föl a távolságot.

A harmadik azért hiúsult meg, mert idejekorán hajította el a téglát.

A negyedik igen különösre sikeredett, mert miután elhatározta, hogy hozzávágja a téglát áldozatához, rögtön meg is akarta őt kímélni féktelen dühétől, úgyhogy megint csak az ő fejének repült neki a tégla.

Jókora dudor keletkezett rajta...

- Ezt a mechanizmust retroflexiónak nevezzük: az a lényege, hogy másokat megvédjünk saját agressziónkkal szemben. Valahányszor ezt tesszük, gátat vetünk agresszív és ellenséges energiánknak, mielőtt a másik emberhez eljutna, és mi magunk állítunk elé sorompót amely nemcsak hogy megállítja az ütközést, hanem egyszerűen visszatükrözi, így aztán az összes harag, rosszkedv, agresszió, ami bennünk van, ellenünk fordul, ténylegesen autoagresszív viselkedési módokban (önsebzés, falánkság, kábítószerfogyasztás, ok nélküli kockázatvállalás), máskor pedig leleplezett emóciók vagy érzelmek formájában (depresszió, bűntudat, szomatizálás).

Nagyon valószínű, hogy az utopisztikusnak mondható "megvilágosodott", épelméjű és erős emberi lény sohasem gerjedne haragra. Nagyon hasznos lenne számunkra, ha sohasem dühödnénk be, mindazonáltal, ha egyszerre elönt bennünket a méreg, a harag vagy a bosszúság, akkor az egyetlen módja, hogy megszabaduljunk tőle, ha kiadjuk magunkból és cselekvéssé alakítjuk át. Ellenkező esetben csak annyit érünk el, hogy előbb vagy utóbb önmagunkra fogunk haragudni.