A SELLŐ MINT SZIMBÓLUM

A sellők mitológiai lények, felső testük ember, deréktól lefele hal, lábuk (helye) halfarokban végződik. Az első sellőtörténet az ókori asszíroktól maradt fenn, ahol Asratum istennő sellővé változott szégyenében, miután megölte kedvesét. Az ókori görögök Tritón tengeristen lányait hívja sellőnek, ők a felelősek az áradásokért, a tengeri viharokért, a hajótörésekért. Néha a sellőket a szirénekkel is rokonítják, keverik. Ez a feltételezés téves, mert ugyan a szirének szintén az ókori görög mitológia szereplői, de nem fél-hal lények, hanem madártestű asszonyok. A brit népmesékben a sellő a tengerészek szerint balszerencsét hoz. Feltűnése rendszerint előre jelzi a viharokat, katasztrófákat. Megkülönböztetnek férfi és női sellőket, ahol a hímnemű sellők meg vadabbak, veszélyesebb ösztönlények. Hans Christian Andersen tündérmeséje, A kis hableány 1837-ben jelent meg, világhírű szobra, 1913 augusztusa óta Koppenhága jelképe. A ruszalkák a szláv megfelelői a görög mitológia sellőinek, bár nincs sellőfarkuk, és nem tengerekben, hanem folyókban, tavakban élnek. Nem isteni lények, sokkal inkább a tisztátalan halottak nyughatatlan lelkei, akik táncukkal, énekükkel vízbe (halálba) csábítják a férfiakat.

A tengereket és a szárazföld tavait, folyóit benépesítő fél-emberek azóta foglalkoztatják az ember képzeletét, amióta először merészkedett ki a tengerek nyílt vizére. A 19. század előtti időkig a félig ember, félig hal faj létezésében minden víz mellett élő nép hitt. A tengerpartot korbácsoló viharban, vagy a sűrű ködben alakok látszódtak, úgy vélték, ők ragadták magukkal a vízbe fúló embereket. A föníciai érmék halembereket ábrázoltak. Oannest tartották a vizek uralkodójának, aki halfejet hordott fejfedő gyanánt, és a halak maradékát, mint palástot viselte, bokáig leérő farokkal. A vízi lényekről szóló történetek a föld minden táján felbukkannak, bár a róluk szóló mesék eléggé eltérőek: némelyek gyengéd, jószívű teremtésekről regélnek, mások gonosz tengeri szörnyekről. A lények neve is sokféle: szirén, sellő, vízi tündér, hableány, najád, triton, tengeri nimfa, nereida vagy néreisz.

A szirének az ókori görög hitregében azok a teremtmények voltak, akik a hajósokat csábos énekükkel magukhoz vonzották, hogy felfalják őket. Történetüket elsőként Homérosz meséli el az Odüsszeiában. Odüsszeusz Kirké tanácsára emberei fülét viasszal tömte be, magát pedig az árbochoz kötöztette, így baj nélkül hajózott el szigetük mellett, bár köteleit szaggatva hallgatta a szirének bűvös énekét. Nem Odüsszeusz az egyetlen görög hős, aki szerencsésen megmenekült: Orpheusz az argonautákat mentette meg a szirénektől úgy, hogy lantjátékkal kísért dalával túlzengte a szirének énekét. Valamelyik e két menekülés közül beteljesítette a szirének előre megjósolt sorsát, miszerint addig élhetnek, míg valaki meg nem menekül előlük: szigetükről a tengerbe vetették magukat, és ott három sziklaszirtté változtak. A görög történetek szerint a "hableány", vagyis a szirén lélektelen. Csak akkor nyerhet emberi lelket, ha földi halandóhoz megy feleségül. Sok mese szól az ilyen kevert házasságról, vagy meg nem valósult próbálkozásokról, ahogy Andersen Kis hableánya című meséjében is. Míg a szirén eleve mitikus alak volt, a sellőt az ókori tudósok sokáig valódi lénynek tekintették. Az idősebb Pliniusnál találkozunk először részletes leírásával: "Ami pedig a sellőket illeti, akiket nereidáknak is neveznek, nem a képzelet szülöttei: mert ahogy megrajzolják őket, olyanok valójában: pikkelyek fedik testüknek még azt a részét is, amely emberi formájú." Az indiai, távol-keleti, illetve az észak-európai és észak-amerikai népek mondavilágában nemcsak tengeri ember/hal lények léteznek, hanem minden vízben megtalálhatók. A tengerek, folyók, tavak és források, melyekben ezek a lények élnek, azt mutatják, hogy nincs földrajzi határ, a szeretet tudatosságát képviselik. Az ó-angol mitológia ember/hal alakja, (Mermaid) szó szerinti fordításban annyit jelent: "a tó leánya". De nemcsak szépséges fiatal lányokról szólnak ezek a mondák, hanem "sellőfiúkról" (Mermaetekről) illetve sellő-asszonyokról (mere-wif") is. Néhány férfi-sellő féktelen, csúnya, vad, durva és faragatlan, de a többség jóképű és szeretni való. A férfi sellők a sellőlányok védelmezői, valamint a vihar megtestesítői. Szélvihart támasztanak és hajótörést okoznak, ha a hajósok bántani merik, vagy ártani próbálnak a hableányoknak. A Merrowlányok a monda szerint rákászkosarak között élnek, halovány sápadt a bőrük, gyönyörű, sötét a szemük, folyékony a hajuk, és ujjaik közt hártyák vannak, illetve halfarkuk van. A hableányok általában egy sziklán ülnek, fésűvel a kezükben, s átható tekintetükkel és gyönyörű hangjukkal csábítják a hajósokat a halált jelentő vízbe. A férfisellőkről azt beszélik a hajósok, hogy a meghalt halászok lelkét "lélekzárkában" tartják a rákászkosarakban, és a kosarakat a sellőlányok szövik körül hínárral. De nem feltétlenül gonoszak ők. Csak épp nem tudnak uralkodni az érzelmeiken, mindenre nagyon hevesen reagálnak. Az emberi felsőtest a szeretetet, a tudáson túli bölcsességet, a kedvességet jelképezi, az alsó pikkelyes haltest szimbolizálja a hidegvérűek félelmét az érzelmektől, a kötődéstől, a halfarok jelképezi az emberi élet mély, sötét ősi múltját. Privilégiumok, hogy állandóan fiatalok és csodálatosak maradnak, mert az istenek eledelével táplálkoznak.Ellentétben az ősi görög szirénekkel, az északi sellők házasságot is köthettek. Elsősorban egymással, de olykor emberrel is. Ez utóbbi azonban csak néhány alkalommal történt meg, mert minden olyan alkalom, amikor a sellő emberi alakot ölt, de az katasztrófához, bánathoz vezet. A legtöbb legenda három klasszikus formába sorolható: 1. eset: Amikor a hableány esett szerelembe földi halandóval, elcsábítja, és ráveszi kedvesét, hogy hagyja ott a földi életet és éljen vele a vízben. 2. eset:Amikor a hableány szerelmes lesz egy földi halandóba, és ő áldozza fel magát azzal, hogy halandóvá válik, és a szárazföldön él tovább szerelmével. Mindkét esetben tragédiába fordul a kapcsolatuk, mert vagy belehalnak, vagy ki-ki visszakerül eredeti közegébe. A 3. eset az, amikor fiúsellő lesz szerelmes földi lánykába, akivel a tengerben (tóban, folyóban) él, de a szárazföldhöz közel. A boldogság azonban ez esetben sem tart örökké, a végén a fiú visszatér a tengerbe, az övéihez.

Ha egy Mermaelet (sellőbébit) megfogtak a halászok, akkor vissza kellett dobniuk a vízbe. Ám többnyire nem ezt tették. A kicsi sellőt kivitték a partra, és figyelték minden mozdulatát. Mert úgy tartották, hogy viselkedéséből, jeleiből megismerhetik a jövőt. A krónika szerint 1531-ben a Balti tengerben foglyul ejtettek egy hableányt, akit az akkori lengyel királynak, Zsigmondnak ajándékoztak. A leány mindössze három napig bírta ki a földi fogságot. Amíg élt, a palota összes lakója csodájára járt. 1717-ben Anglia királya, I. György részére dedikáltak egy hableányokról készült képgyűjteményt, az alábbi szöveggel: "Egy szörnyeteghez hasonló szirént kaptak el Borne szigetéhez közel, az Ambione szakaszon. A lény 59 centi hosszú volt és a fél teste olyan, mint az angolnáé. A szárazföldön egy vízzel telt dézsában tartották, de csak négy napig élt." De sellővel csak nagyon kevesen találkoztak. A jövőt viszont sokan akarták tudni. Merően figyelték hát a vizet, és a víz egyéb lényeitől (a kagylóktól, csigáktól, delfinektől) várták a választ. Az ősi hitvilág ugyanis arra épült, hogy a víz, a folyók a Mennyből érkeznek, és az a feladatuk, hogy elmossák az emberi hiányosságokat, megtisztítsák a földieket a bűntől, és tükröt tartsanak eléjük, amiben a jövő meglátható. A folyó szinte minden nép mondavilágában a természet, a visszafordíthatatlan idő jelképe. Ez a hit még ma is él Indiában, ahol a Gangesz folyóhoz tízezrek zarándokolnak, hogy a szent folyó megszabadítsa őket minden bajuktól. Néhány ősi kultúra - beleértve a szlávokat is - imádkoztak a forrásokhoz, kutakhoz, vízesésekhez, zuhatagokhoz és az óceánhoz. És áldoztak is a víznek. A fürdés, a rituális mosdás és a virágszirmok vízbe dobása mind-mind a spirituális imádkozás része, ami jó szerencsét hozott a navigátoroknak, hajósoknak, gyógyulást-védelmet a betegeknek. A vízáldozat máig megmaradt rítusa, amikor egy-egy vándor, turista pénzérmét dob a kútba, patakba. Ötlete abból a hitből ered, mely szerint a vízben, egy ékszerekkel teli palotában él a víz istene, akinek szüksége van utánpótlásra.

Forrás: https://www.tattooglobus.hu/szimbolumok/mesek-mitoszok-vallasok/a-sello/

https://www.astronet.hu/ezoteria/magia/szirenek-sellok-delfinek-8211-a-joslasban-41362/%3Cbr%3E